csaladomesegyeb

Nagyapám sose volt könnyű ember, és ez alatt nem csupán robusztus termetét értem. Haragja hirtelen és jókorát lobbant, volt, hogy késsel kergette a családot végig az udvaron, no, nem mintha kárt akart volna okozni valakiben, csupán hogy nyomatékot adjon a mondandójának, aminek amúgy nem volt rá szüksége, hallotta azt az egész szomszédság. Ugrottak is rögtön, „megmozizni”, hogy az Öreg Jóskában már megint tótágast állt az indulat, már megint ott lohol az egész család a felbőszült vademberrel a nyomában. Volt is miért kiállni a kerítés tövébe, nem csupán azért, mert szép kis látványt nyújtott a már szinte rezignáltan futkorászó família, hanem mert olyan cifrán senki se tudott káromkodni a faluban, mint az Öreg, ha elővette a haragvás atyaúristene. Ütni ritkán ütött, akkor is leginkább a kocsmapultot, tudta, hogy hatalmas tenyere alatt könnyen kiszorítódhat a lélek, mégis úgy tartott tőle mindenki, mintha nemcsak a berendezéseket törte volna olykor ripityára.

Félték is, szerették is. Mert nemcsak átkozódni, de muzsikálni se tudott senki szebben, ha elővette a citeráját és kieresztette eget-földet bezengő hangját, jobban megállt ott minden a levegőben, mint mikor a kést kapta kézre. Eszes embernek is tartották, őt keresték, ha jogi, hivatalos problémáik adódtak, de ő volt a falu ezermestere, böllérje, zenésze... és hát bikája is. Fiatal korában szép szál legény volt, résnyire összehúzott, huncut égszínkék szemmel, jávorpalis bajusszal, bizony, levett mindenkit a lábáról a kocsmaasztal közepén kigombolt hófehér ingben mulató Jóska, akiből csak később, de idejekorán, azonos nevű fia születésekor lett „Öreg”.

A vére azonban korántsem öregedett meg, nagyapaként is az asszonyokat hajkurászta, csaknem húsz évvel később derült ki egy véletlenül előkerült fényképből, hogy a Mama előtt nem is három, ahogy mindig mesélte, de négy felesége is volt, az ímígyen ötödikké avanzsált valahogy kitartott mellette, sajnálták is, ahogy az egész családot, sokat kellett kiállni ott mindenkinek. Négy gyereke és tizenkét unokája közül is hol egyik, hol másik csapta rá az ajtót, évekig nem beszéltek, átmentek az utca túloldalára, ha meglátták egymást.

Mégis, akármilyen nagy harag volt, valamiféle íratlan családi törvény szerint ha mulatság van, hát mulatság van, ott félre kell tenni mindent. Az Öreg ragaszkodott hozzá, hogy megforgassa a keresztelői, ballagási, lakodalmas táncokban összes lányát, unokáját, ha szól hozzá, ha nem, ez volt a családi szokás, nem volt ellene apelláta. Vígan áttáncolták az éjszakát, mert ropni, azt nagyon tudta, másnap meg ugyanúgy köszönésre se méltatták egymást.

Hogy ez a nehéz ember valaha megkönnyebbedik, arra csak egyetlen reménye volt mindenkinek, majd az idő, egyedül az fogja tudni megszelídíteni. Közben beteg is lett, rákot diagnosztizáltak nála, és bár először bűntudatosan gondolt mindenki a familiáris frázisra, miszerint „az Öreget agyon se lehet ütni”, később belátták ennek igazságát, mert nem elég, hogy csak pár hónapot jósoltak neki, s már 16 éve él együtt a bajjal, még azt is megcsinálta, amire már végképp nem számított senki, 83 évesen két faluval odébbról kellett óriási botrányok árán hazahozni hasonló korú szeretője ágyából. De aztán valóban mintha visszavonulót fújt volna, elcsendesedett, a betegség is egyre jobban megviselte, behúzódott a szobájába, alig-alig jött ki onnan, nehezen is járt, ötödik felesége ápolta, s bár olykor így is zengett a ház a házaspár vitájától, legalább már a gyerekek-unokák látogatásait hálásan, békésen fogadta. Elhalványultak a haragszomrádok is, így 90 éves születésnapja alkalmából az egész család összefogott, hogy meglepje az Öreget. Kibéreltek egy éttermet, hogy oda hívják az ország egyik és másik végébe szétszóródott rokonságot, s a már csak segítséggel, botorkálva közlekedő nagy- és immár dédapát együtt köszöntsék.

Ahogy belépett az Öreg, talán nem is értette hirtelen, ki ez a sok ember, sokukkal évek óta nem találkozott. Hunyorogva végigfutott a szeme az arcokon, előbb a felismerés csillant, majd a könny, megértette, hogy mind őérte vannak itt, korosodó férfiak és pelenkás pulyák, csendben sírdogálva ült le a tányérja fölé. Az ebéd, a torta, a köszöntő után mégis láttuk rajta, hogy valami még hiányzik, valami nem teljes neki, mozgolódott, fészkelődött, nem találta a helyét. Azt gondoltuk, talán sokan vagyunk bent, zsúfolt ez neki, kivittük a kertbe levegőzni. De nem a levegő pezsdítette fel a vérét, nem. Ránézett lányaira, unokáira, és kínlódva ugyan, de felállt a karosszékből. A szokás az szokás – mondta, és dalolni kezdett, s csak azért is derékon kapta az unokáját, hogy megforgathassa, még egyszer, ha reszkető lábbal is.

Hogy nem utoljára, azt az egész család nemcsak reméli, de el is tudja képzelni, ahogy ezt a köszöntőben is megírták:

Elmesélni 90 évedet
100 alatt sem lehet.
Sosem unatkoztál,
ahogy senki sem melletted.

Hány munkát megfogtál,
sosem könnyebb végén,
többet csak asszonyt forgattál,
parkett közepén,
sosem a szélén.

Mert akárhova mentél,
középre kerültél,
falu ügyeinek intézője lettél,
te húztad a nótát,
a sírva vigadót,
s roptad is rendesen,
annak híja nem vót,
ahogy te az élet zenéjére jártad,
ha a sűrűjébe lökött,
hát még jobban cifráztad.

De bármerre vetődtél,
mindig hazatértél,
tudtad, vár a család,
jónak-rossznak végén.
Ahogy most is itt van,

nézd ezt a terebélyes fát,
te vagy a gyökere,
belőled hasadt ez a sok kis ág,
hordozván magában
ki ezt, ki azt belőled,
bennünk látod viszont nótakedved,
tálentumod, erődet.

Itt vagyunk, és azt kívánjuk,
amit senkinek se mernénk,
de tudjuk, tőled ez is kitelik:
drága Öreg, élj nekünk
még 90 évig!