A 70-80-as években eltöltött gyerekkor nagyjából egyet jelentett a vallásos nevelés hiányával, legalábbis a mi falunkban. A főkendős, rózsafüzér-morzsolgatós nénik fejcsóválós bánatára alig akadtak páran a „fiatalok” közül, akik nyomós ok (keresztelő, esküvő vagy az új pap terencehilles kék szeme) nélkül betették volna lábukat a templomba. Mi több: menő volt ateistának lenni. Az egyet jelentett a felvilágosultsággal, a modernséggel, a haladó szellemiséggel. Olyan nincs, hogy valami a tudománnyal nem világítható meg. Vallásos csodák, rejtélyes történések, alagút fehér fénnyel? Minden mögött megtalálható a racionális magyarázat, csak az ostobák hiszik azt, hogy mindez Isten műve. Az érzékeinkkel fel nem fogható pedig nincs, megmagyarázhatatlan nem létezik, minden fekete és fehér, az okos ember tényekre támaszkodik.
Én magam is szánakozva néztem egy-két osztálytársamat, akiket a szülei abban a hazugságban tartanak, hogy Isten létezik. Butuskának, együgyűnek, szűk látókörűnek tartottam őket még akkor is, ha a tanulók élvonalába tartoztak. Ja, magolni mindenki tud. Gondolkodni, az már más tészta, az nem lehet sajátja a hívők bamba társaságának. A kismenyasszonyi ruhákat persze minden lány irigyelte, de ez volt az egyetlen, amit a vallás fel bírt hozni a maga mentségére.
Bár mintha boldogabbak lettek volna, mint én. Nekem a gyerekkorom elég felhősre sikeredett, nem mintha égbekiáltó szörnyűségek történtek volna velem. Egyszerűen csak a szüleim naphosszat veszekedtek, féltem a nagy testű kutyáktól, gyomorgörcsöm volt a földrajz tanártól, folyton leégtem tesin, megkínlódtam a táborokban a beilleszkedéssel, a harsányak közt az érvényesüléssel – egyszóval csupa olyan, amit a gyerekek nagy része átél, és ami épp elég stresszforrás ahhoz, hogy az ember „legszebb évei” is árnyékosan teljenek. És persze mindeközben, ahogy mindenki, szorongtam a haláltól. Meg hogy a szüleim meghalnak. A testvéreim. Ahogy a gyerekek szintén túlnyomó többségére rá-rátör a páni félelem. Hogy anya egyszer csak majd nem lesz. És akkor, ha három éves, sírva átrohan az anyai ágyba. Ha hét, és a szülei épp egymással ordítoznak, akkor csak fekszik az ágyban, és retteg, olyan rettegéssel, amilyenről nem is hitte, hogy létezik. Persze, nem mindennaposan, de időről időre, amikor megsuhintják a halálfélelem sötét fuvallatai.
Ilyenkor sokat gondoltam arra, hogy mégiscsak jó lenne, ha az együgyűeknek lenne igazuk. Ha lenne Isten, mennyország, örök élet. Fel is vetettem a szüleimnek a dolgot, akik nagyot nevettek, mondván, ma már az űrutazások korát éljük, ha lenne Isten, hát csak találkoztak volna vele odafent, hát nem? Nyilvánvalóan hülye érv, de egy hét évesnek nem az. Egy hét éves még feltétel nélkül hisz második isteneinek, a szüleinek. Ha anya mondja, akkor az úgy van. És végtelen csalódottsággal, de elköszöntem Isten illúziójától.
Hogy mennyiben lett így más az életem? Nem tudom. Azt már igen, hogy micsoda felfuvalkodott hólyag voltam még egyetemistaként is, ugyanolyan lesajnálással tekintettem vallásos csoporttársaimra, mint gyerekkoromban. És bár az ő szűk látómezejüket kárhoztattam, amiért egy kortárs színdarabban csak a felháborító meztelenkedést veszik észre, én magam ugyanolyan csőlátással ítéltem meg őket a másik oldalon mindezért.
A fordulat nem is volt fordulat, szép lassan épült ki bennem. A filozófiai könyvek mellett rákaptam a teológiaiakra is, hamarosan egész jól ismertem a különféle vallási teóriákat. A hinduizmus épp tudományos nyelvével nyűgözött le: különös volt szent írásokban „önvalóról”, tudatalattiról, az ego rétegeiről stb. olvasni, logikája kristálytisztának tűnt, egyre inkább érdekelni kezdett, egészen a meggyőződésig. Ateista neveltetésem ellenére felnőttként hívő emberré váltam. Nem gyakorló és nem egy vallás mellett lecövekelő, de: hívő emberré. A magam módján, ahogy azt szokták mondani. És ekkor gyermekem született.
A kérdés pedig adott volt: mit tegyek? Mit mondjak neki? Mit közvetítsek? Hagyjam meg bizonytalanságban, mondván, „majd nagy korodban eldöntöd, van-e Isten”, miközben látja, hogy én magam hitben élek? (Megpróbáltam egyébként, ám a gyerek általában nem elégszik meg kétértelmű válaszokkal). Tukmáljam rá a magam Istenét, neveljem úgy, mintha Isten léte egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen tény lenne? Ez biztonságos melegágyat jelentene a fejlődésének, érzelmi megpróbáltatásainak? De akkor nem ugyanazt teszem-e, mint az én szüleim, akik hosszú évekre kijelölték ateizmusom útvonalát?
És ha nem teszik, más lett volna az életem? Kevesebbet szorongtam volna a haláltól, nem rettegtem volna át az éjszakákat szeretteim elvesztésétől félve? Nem megyek bele olyan vad kamaszkori történésekbe, amelyek bizony nem is maradtak nyom nélkül? Nem kanyarodik el olyan gyakran és olyan megkérdőjelezhető irányokba az életem?
Nem tudom. Nem tudom, mennyit számított az, hogy a szüleim még az esélyt sem szavazták meg Istennek, fenntartva a lehetőséget, hogy talán létezik, következetes ateista irányvonalak mentén neveltek napról napra, évről évre. De számított, valamennyit egészen biztosan számított. Azzal a tudattal élni gyerekként is, hogy egyszer minden megsemmisül, ennyi volt, kukacok és föld, ez vár a végén, kész, el kell fogadni. És így élni a mindennapjaidat, ezzel a sötét árnyékkal, ami feletted lebeg, és amiről megfeledkezhetsz ugyan, de csak időszakosan.
És azt sem tudom, helyes döntés volt-e a saját gyerekemnek hívő szellemi környezetet biztosítani. Mert végül emellett döntöttem. Elmondtam, hogy én hiszek, ahogy sokan. Hogy azok, akik hisznek, sem egyforma Istent képzelnek el. Hogy ők úgy hiszik, Isten különböző formában mondta el a maga igazságát, és mindegyik szentírás más-más módon szól a maga közegéhez. Hogy hozzám a védikus irodalom által elmondottak állnak közel, de ő majd később eldönti. Hittanra jár, a polcán a feszület, az egyik barátomtól kunyerált Buddha-szobor és a tőlem orzott Síva-medál egyaránt elfér egymás mellett. Még csak tíz éves, nyilván számára ezek is ugyanolyan kedves mesék, mint a többi. Nem imádkozunk, nem járunk templomba, de ha meghal valaki, nem a megsemmisülését siratja, hanem hogy jó ideig nem láthatja.
Hogy jól csináltam-e? Nem tudom, és azt hiszem, nem is lehet tudni addig, míg felnőtt nem lesz, és el nem mondja nekem, mi mindent rontottam el. De visszaemlékezve saját, Isten, vigasz és remény nélküli gyerekkori elképzeléseimre, úgy érzem, annál minden csak jobb lehet.
Félték is, szerették is. Mert nemcsak átkozódni, de muzsikálni se tudott senki szebben, ha elővette a citeráját és kieresztette eget-földet bezengő hangját, jobban megállt ott minden a levegőben, mint mikor a kést kapta kézre. Eszes embernek is tartották, őt keresték, ha jogi, hivatalos problémáik adódtak, de ő volt a falu ezermestere, böllérje, zenésze... és hát bikája is. Fiatal korában szép szál legény volt, résnyire összehúzott, huncut égszínkék szemmel, jávorpalis bajusszal, bizony, levett mindenkit a lábáról a kocsmaasztal közepén kigombolt hófehér ingben mulató Jóska, akiből csak később, de idejekorán, azonos nevű fia születésekor lett „Öreg”.
Mégis, akármilyen nagy harag volt, valamiféle íratlan családi törvény szerint ha mulatság van, hát mulatság van, ott félre kell tenni mindent. Az Öreg ragaszkodott hozzá, hogy megforgassa a keresztelői, ballagási, lakodalmas táncokban összes lányát, unokáját, ha szól hozzá, ha nem, ez volt a családi szokás, nem volt ellene apelláta. Vígan áttáncolták az éjszakát, mert ropni, azt nagyon tudta, másnap meg ugyanúgy köszönésre se méltatták egymást.
Utolsó kommentek